Megint a pszichiátriáról pattant ki a botrány. Hol a Merényi pszichiátriáján történik gyilkosság, hol a Kiskunhalasi Pszichiátriai Otthonban alázzák meg az ápoltakat, hol egy huszonéves fiú hal meg másfél nap „kezelés” után, ahogy legutóbb Dunaújvárosban történt, vagy egyéb intézményben történik valami – az elmeosztályok rendszeresen kerülnek a média kereszttüzébe az ott folyó legdöbbenetesebb sztorik miatt. Most éppen a Szent Imre Kórház pszichiátriáján meghalt csecsemő esete borzasztja el a nagyközönséget. Mi lehet az oka, hogy ilyen sok a „balhé” a pszichiátria körül? Egyéni hibák szerencsétlen sorozatáról van szó csupán, vagy rendszerszintű hibáról?
Amikor a csecsemőhalál kapcsán a kórház tavaly belső vizsgálatot végzett, „természetesen” kiderült, hogy senki nem hibázott, a csecsemő eleve halva született. Nincs ebben semmi meglepő: a hasonló ügyek kapcsán végzett belső vizsgálatok gyakorlatilag soha nem találnak semmi kivetnivalót saját működésükben. Aztán az Ombudsman vizsgálata mégis felfedte, hogy a gyermek élve született, és jelentése szerint a kórházi állapotok okozták az újszülött halálát. Az osztályvezető pszichiátert felfüggesztették, a rendőrség nyomoz.
Hogy a pszichiátriával valami alapvető gond van, ennek minduntalan megmutatkoznak a jelei – mégis hajlamosak vagyunk elmenni mellettük és azt gondolni, egy-egy kórház dolgozóinak egyéni mulasztásai tárulnak fel vagy a megfelelő szabályozás hiányáról van szó csupán. Ám túl gyakran bukkannak fel hasonló híradások ahhoz, hogy észrevehessük: valami nem stimmel.
Mi lehet a gond?
Az alapvető probléma napjaink pszichiátriai rendszerével az, hogy nem képes helyreállítani az emberek szellemi egészségét. Ha bemegyünk egy pszichiátriai osztályra, és valóban megnézzük, mi történik ott, mit fogunk látni? Mentális betegségükből lábadozó embereket, akik egyre inkább készen állnak arra, hogy bizakodva, újult erővel, helyrebillentett elmeállapottal térjenek vissza az életbe, megszabadulva korábbi kínzó mentális nyűgjeiktől? Nem, egyáltalán nem ezt fogjuk látni. Gyógyszerekkel tompított, csendes embereket fogunk látni, akik többnyire kába ájulatban töltik napjaikat. Csendben vannak, nem zavarják a környezetüket, ahogy azt esetleg előtte tették, és talán őket magukat sem zavarja a saját mentális kínjuk – mert nem érzékelnek belőle szinte semmit, ahogyan az őket körülvevő világból sem sokat. Telnek a napok anélkül, hogy valódi problémájuk igazi okával bárki foglalkozna.
Egy-egy hasonló, botrányos eset napvilágra kerülésekor mindig lehet találni ilyen-olyan okokat, amelyek látszólag megmagyarázzák a tragédiát – személyzethiány, pénzhiány, a szabályozás hiánya vagy egyéni mulasztás –, ám ezek megoldása nem fog véget vetni a tragikus esetek előfordulásának. Hogy a pszichiátriában maga a rendszer, az alapvető felépítmény a rossz, hogy valójában „a király meztelen”, arra ma még kevesen mernek ránézni. Inkább csak azok, akik saját bőrükön vagy családtagjukon keresztül kóstoltak bele a kellemetlen tapasztalatokba, a valódi gyógyítás hiányába a pszichiátriákon, vagy azok az orvosok, pszichiáterek, akik veszik a bátorságot, hogy ránézzenek a helyzetre és kimondják, amit látnak. Szerencsére egyre többen vannak ilyenek világszerte.
Lehet a pszichiátriai osztályokat felújítani, lehet létszámot növelni, több pénzt pumpálni a rendszerbe, ám ez nem fogja kiküszöbölni az alapvető problémát.
Egy olyan rendszertől, amely eleve nem képes szolgáltatni azt, amivel a társadalom megbízta, ne várjuk, hogy jól fog működni – pénzhiány vagy emberhiány ide vagy oda. Amíg a pszichiátria csupán látszatmegoldást nyújt a mentális nehézségekkel küzdő emberek számára, addig a helyzet az erőfeszítések ellenére sem fog érdemben változni, és az újságok hasábjain továbbra is találkozni fogunk a pszichiátrián tönkrement életek szívszorító történeteivel.
De ha a pszichiátria zsákutca, akkor merre keressük a valódi elmeegészségügyet? Valójában számos alternatíva létezik, amelyek olcsóbb és eredményesebb megoldást jelenthetnének a mentális problémákra – jó néhány olyan elmeintézetre volt már és van példa a világban, ahol költséges tudatmódosító szerek nélkül, emberséggel, törődéssel igazi eredményeket értek el. Ezek azonban sajnos ritkán élveznek állami támogatást és széles körű médiahátszelet.
Hiába foltozgatjuk a pszichiátria épületét, abból nem fog létrejönni olyan elmeegészségügy, amire a társadalom valóban igényt tartana. A mentális egészségügyi kezeléseket annak alapján kellene megítélni, hogy milyen mértékben javítják és erősítik az egyént, felelősségérzetét és mentális jóllétét, és csak a valóban működőképes módszereknek szabadna támogatást biztosítani.
